Rövidesen megjelenik:

                            Az otthon megújítása

                                             (folytatásos lököttségek)

Első munkanap.

Hatalmas pocakkal és hozzá harmonizáló karmokkal (Leo vizslánknak ilyen) megkérkezett Lassú Józsi. Nagy iramban nekifogott az első ablak kicserélésnek, miután kilakoltatta a helyiséget. Optimális számításai szerint két-három hét alatt kész. De mivel?

Elős hét.

Ülök a gépem előtt és nagyban írom a magamét, amikor a Lassú Józsi hirtelen kiüti az ajtófélfát mellettem.

A monitor elhalványult a szemem előtt és finom por, majd durva vakolat lepett be íróasztalommal együtt.

Felsikoltatottam volna, de nem akartam megijeszteni a munkásokat, nehogy a nagy bontó kalapács célt tévesszen.

Gyöngéd, trillázó hangon megkérdeztem, hogy elpakoljak innen is?

Így utólag már képes vagyok felháborodni a dolgon, de akkor örültem, hogy eljutottak az első helyiségben az ablaktól az ajtóig.

Kemény tíz nap elteltével, - még mindig az első szobában - láthattam a szép és igen drága járólapot érvényesülni. No de! Azon kaptam magam, hogy le kell menjek az orvosomhoz, mert egyensúly zavaraim vannak!

Mondom Lassú Józsinak: Te! Olyan hepe-hupás az az aljzat, hogy beleszédültem.

Ha tehetsége nem is sok, de ötlete számtalan volt neki. Azt mondja félvállról: Gyere be, állj rá középen és akkor nem látod, rögtön nem szédülsz!

Hááát, mondom neki, de nehogy már az ágy lába alá téglát kelljen tenni a végén, mert billegni fog! Pedig a nehéz fenyőágy csak ne billegjen már! Meg hogyan nézne ki a szép új kövön az alátéglázott szép fenyőágy!

Sikeresen eldurrogtattam egy-egy szép magyar nyelvű szólást, finoman, fokozatosan felhangosodva és dolgom után néztem, távolabb a munkaterülettől.

Pár óra elteltével Lassú Józsi jön ám! büszkén hív megmutatni, hogy milyen ügyesen megoldotta a gondokat. Ni-ni! Egyenes! Fölszedte a kis turpis és újra rakta. Hát igen, a vízmérték sem pontos mindig. Meg aztán kissámlin ülve nem lehet igazán követ és szegélyt rakni, de lassú Józsi megmutatta, hogy neki ez megy!

            Első novellásom:       Lidércnyomás

                                                         Bevezető

Az álmokat megéljük és gyakran előfordul, hogy összekeverjük a valósággal. Az érzés már megtörtént velem, tudtam előre, éreztem, vártam, féltem tőle, satöbbi.

A valós álomban repülni erdők, tavak fölött vagy menekülni valami elől, de nem mozdul a lábad. Üvöltenél, de nem jön hang a torkodon. A zuhanás és a szédülés émelyítő rossz érzete. Sok-sok arcot látni, amelyek változnak, idegenek, szerettteink vagy holtakhoz tartozókká.

Amikor a kismadárkát meg akarod fogni és egér lesz belőle, majd tovább szaladva már - jobb esetben - kutya, netán valami szörny,. Amit akartál, kergettél, az hirtelen üldözötté tesz.

Reggel izzadtan, fáradtan ébredsz, gyűrött a lepedőd, párnád nyírkos és a nyakad elfaküdted.

Egés napra nyomott, levert és fáradt vagy. Rányomja bélyegét az álmod a napodra.

Az álmokat már sokan próbálták és próbálják megfejteni. Szeretnek jóslatokba bocsátkozni az álmok alapján jövendölni. Erről szinte már a kezdetektől van több utalás.

Bárhogyan is van, megtörtént veled. Akár álom, akár valóság. Lelkileg megtörtént. Az agyad betárolta. Emlékezel rá.

Vannak álmok, melyekre halálodig visszaemlékezel.

Ízelítő:            Átsétáltam

  Sétáltam a domboldalon és kerestem egy ösvényt. Talpam szinte égette a homok. Nem akartam a fűben menni, mert az száraz volt és szúrós. Nem is tudom, miért voltam mezítláb. A domb túloldalán láttam a fák lombjait. Egy darabig még gyalogoltam a tűző napon, majd eldöntöttem, nekivágok a dombnak és az árnyas, fás utat választom.

Hamar átértem a dombon és végre a fasor árnyékában, kényelmesen folytattam utam. Jól esett most a talpamnak a puha agyagos, homokos talaj. Mintha selymen sétáltam volna.

Csönd volt és nyugalom. Gondolataim már otthon jártak, várnak rám. Meglehet, hogy aggódnak is értem, hiszen elég rég eljöttem.

Az egyik fa mellett egy sírkövet pillantottam meg, amelyről az írás lekopott. Ez rossz érzéssel töltött el. Nem szeretem a temetőket. Nyomasztanak, leginkább akkor, ha egyedül vagyok és akkor, amikor nem hozzátartozóm sírjához megyek, virággal a kezemben. Mert az ember készül elhunytai sírjához, nem pedig - csak úgy egyszerűen - betéved egy temetőbe.

Én most betévedtem eligha nem. Egyre több sírt látok és nagyon furcsa, hogy egyiken sem látok egy szál virágot. Szeretnék kikecmeregni innen, de mihamarább. Úgy gondoltam, most már jobb, ha keresem a hazavezető utam, de azt sem tudtam, merről jöttem és merre tartok, annyira elmélyültem a sétában.

Legjobb, ha egyenesen megyek az úton, döntöttem. Alig mentem pár métert, amikor látom, hogy jobbról és balról is üres sírgödrök tátognak. Megrémültem. Nagyon zavart, hogy egyetlen út volt és a távolból láttam, hogy jön egy temetési menet, pappal az élen. Idegesített, hogy amikor odaérek, hogyan kerülöm ki őket. Ha kikerülöm, akkor be kell lépjek a sírgödrök közé. Iszony az egész. Végigfutott a hátamon a hideg, a szívem hevesen kalimpált össze-vissza. Olyan érzésem lett mindha egy filmben lennék.

A koporsót régi díszes üveges hintó vitte és valódi cicomázott gyászlovak voltak befogva és valódi gyászhuszár ült a bakon. Az egész összekeveredett az idővel, mert ilyet a valóságban nem láthattam.

Ahogy közelebb ért a menet, a pap arcát meglátva megborzongtam. Szigorú, metsző tekintete rendreutasító volt. Minha azt kérdezné, hogy mi a fenét keresek én itt, ez modortalanság, hogy szembe merészkedek vele.

Nahát! És a szag, amely áradt felőle, meghatározhatatlan. Nem is szag, nem is illat, a kettő keveréke egy kellemes és egy nagyon kellemetlennel. Egy édes csalogató illat és egy nagyon keserűen könnycsalogató.

Nem tétovázhattam. Ijedtemben félreléptem és a kiásott sírgödröket átugrálva, rögökön bukdácsolva próbáltam futni, ahogyan csak bírtam.

Már nem érdekelt az sem, hogy többször is bele estem az utamba kerülő gödrökbe. Az agyag lepergett rólam, hisz száraz volt a nagy melegben. Legjobban most azt szerettem volna, hogy ne lássam a temetési menetet, gyászkocsistól együtt és ne érezzem azt a szagot.

Már nem érdekelt, hogy a talpamból vér serkent és mennyi seb lehet rajta, nem éreztem a fájdalmat.

Nem is figyeltem semmire, talán már nem is láttam semmit, nem is akartam látni, csak rohantam. Hatalmasat estem, beütöttem a homlokom és most már éreztem, hogy minden tagom sajog. A vér folyik az arcomon végig, csorog le a nyakamon és tovább a testemen, íze a számban.

Nehezen feltápászkodtam, tenyerem egy lépcsőfokon. Felnéztem és elborzadtam. Ez itt a ravatalozó. Ismét a különös dolog, hogy sem jobbra, sem balra nem lehet menni, csak a lépcső marad, vagy visszafelé, de azt kizártam.

A lépcső, amely felvezet a fekete bársony függönyökkel díszített bejárathoz. A papból áradó iszonyatos szagot felváltotta a meggyújtott kandeláber szaga, nem mertem ránézni. Összeszorított foggal másztam fölfelé a lépcsőn. Tenyerem megpihent a szőnyegen és elsötétül előttem minden.

Értelmetlen szótöredékek kúsztak be a fülembe. Hangokat hallotam, de csak szűrődő hangokat. Keserkés virágillat csapta meg az orrom.Talán krizantém illata együtt, sok-sok virággal. Nehezen felálltam és óvatosan magam előtt tolva az ajtót, beosontam. A látványba beleszédültem, a lábam megremegett és úgy éreztem, hogy most meghalok a rémülettől. Azok, akik benn voltak, mind az én elvesztett szeretteim és szorgalmasan kötözték a virágokat, koszorúkat, írták a szalagokat.

Tekintetem megakad az egyik hatalmas koszorún, melynek szalagjára az én nevem volt írva.

                                                 - . -

Nyomdába készül:             Öregség

                        című regényem, amelyből olvashattok:

   Az öregség csodálatos tud lenni, ha szeretetünket adjuk érte.

   Elképzelem, hogy babot fejtegetek, miközben főlöget az a kicsi fazéknyi leves, melyet eleszegetek napokig. A nagyobb fazekat meg csak akkor veszem elő, ha jönnek a gyerekek, unokák. Delente lepihenek, szunyókálás előtt megtöltöm lelkem az Evangélium pár gondolatával, így könnyű álmom lesz. Nyugalomra, csöndre és mosolygós napokra gondolok, ha egyszer megöregszem.

   Addig van még időm, hogy a feltett kérdésre: Mi vagyok én? - keresem a választ.

A válasz egyszerű: Lassan egy évtizede befogadó család vagyok.

Befogadom otthonomba azokat az időseket, akinek nyugdíjuk kevés ahhoz, hogy "fizetős" otthonokba elhelyezzék, akiknek nincs semmijük és senkijük és akiket sürgősen ápolás alá kell "helyezni.

Ők úgy laknak együtt velem, hogy családom tagjaivá válnak.

   Nem adatott meg, hogy Nagymama, Nagypapa legyen a családomban, így az aranyos öregekkel, picit részesülünk a régi történetekből, melyeket másképpen nem tudhatunk.

   Fontosnak tartom azt is, hogy családom ifjú tagjai megismerjék az idősek iránti tiszteletet, gondoskodást. Megtanulják, hogy mekkora szükség van ránk, akik képesek vagyunk ellátni a rászorulókat és adni szeretetünket.

   Az első.

   Elkészítettem az üres szobánkat. Szépen megágyaztam, virágot tettem a vázába. Előszedtem a már elrejtett emlékeket és kitettem a könyvespolcra. Olyanokat, amely öreg szemeknek kedves lehet.

   Izgatott várakozással figyeltem, mikor érkezik a betegszállító mentő és hozza az új családtagot, Juliska nénit.

A konyhában megterített asztalhoz ültettem. Tudtam, hogy a kórházi koszt után ki lesz éhezve.

   Öreg, apró szeme ide-oda járt az ételen és csak evett, evett. Egy harapás hús, egy kis krumpli, de keze már áttévedt a süteményre, majd hozzá harapott egy darabot a banánból. Először megdöbbentem, de aztán hagytam, hagy egyék kedvére, ami csak jól esik neki.

Majd életemben először pelenkáztam át felnőtt embert. Lemosdattam, lefektettem és megsímogattam az arcát. Nyugalmat láttam rajta, éreztem, hogy itthon van.

Éjjel keveset aludtam. Be-benézegettem hozzá, ám ő gyermekien aludt, édes álmot látva, mert elégedett mosoly ült az arcán.

Reggel vittem neki egy kicsinyke kávét, aminek úgy örült, mintha valami nagy ajándékot kapott volna. Tisztálkodás után kisétáltunk a konyhába reggelizni. Már nyugodtan és nem habzsolva evett.

   Gondotam, ezek szerint az idős korban egyszer is elég jóllakni ahhoz, hogy visszaálljon az étkezési szokás.

Nekem furcsa volt, reggeli után lepihent. Egészen ebédig aludt.

Valójában olyan volt, mint aki nagyon elfáradt. Pedig csak megöregedett.

Szépen teltek a napjaink és én boldognak éreztem magam.

Kedves hozzátartozói voltak, akik meglátogatták, hoztak neki minden félét, melyre szüksége lehetett, meg még annál is többet.

   Egy reggel nem akart felkelni. Fekve mostam le, tettem tisztába és csak inni kívánt, azt is keveset. Ebédre nem is ébredt, majd belázasodott.

Azonnal hítam az orvost. Azt mondta, hogy elmenni készül, nincs mit tennie. A láz kísérője a betegségének. Fogadjam el, hogy ez van.

Nehezen értettem meg, mert mindenképpen az időhöz kötöttem. Ahhoz az időhöz, hogy tán tíz nap telt el és már elmenni készül. Ez nem lehetséges és nagyon nem akartam. Biztos tévedett az orvos. Aznap még kétszer beszéltem vele, nem tudott meggyőzni. Nem is akartam.

Imádkozz, mondtam magamnak. Ez a legtöbb, amit megtehetek és meg is kell tennem.

Harmadik napja nem evett, nem ivott és már csak lemosni mostam le, mert más dolog nem volt vele. Mindezt úgy, hogy aludt.

Odahúztam a fotelt az ágyához, rózsafüzérrel a kezemben imádkoztam a gyertya fényénél. Amikor úgy láttam, hogy szenved, irgalomért esedeztem és bocsánatért a bűneiért, kegyelemért.

Ki kellett vennem a fogprotézist. Képtelennek tartottam rá magam, két napon keresztül. Vettem egy mély lélegzetet és egyetlen határozott mozdulattal túl voltam a számomra lehetetlenen.

Folyamatosan imádkoztam a rózsafüzérbe kapaszkodva. Néha végigsimítottam a kezét.

Az utolsó órái nagyon nehezek voltak. Akkor arra gondoltam, hogy azért kapjuk a végső szenvedést, hogy közelebb kerüjünk Istenhez. Az visz egész közel hozzá, egészen közel.

Imádságom már könyörgés volt, folyamatos könyörgés, egyre hevesebb, egyre erőszakosabb és gröcsös.

Egyik kezemmel a kezét, másik kezemmel a rózsafüzért fogtam és teljes erőmmel és hitemmel imádkoztam.

Én hiszem azt, hogy átkísértem.

   Nem éreztem fájdalmat, nem tudtam sírni. Kihívtam az orvost, aki tette a dolgát, majd a szállítókat. Éjfél előtt nem sokkal vitték el. Még soha nem éltem meg ilyet. Ott áltam az üres szobában keserűen. Kitártam az ablakot és beengedtem a novemberi hűs levegőt. Elfújtam a gyertyát és kitört belőlem a sírás.

   Egész nap mostam, takarítottam és átrendeztem a szobát.

A temetés egyszerű volt. Nekem az volt, mert elbúcsúztam tőle már akkor.

A hozzátartozó a mai napig hozzám is tartoznak, mert maradt egy csodálatos, nagyon közeli kapcsolatunk.

   Úgy éreztem mindezek ellenére, hogy ezjó, amit én teszek, jó.

   Eljött az Advent, készülődtem a Karácsonyra.

A barátom azt mondta, lesz majd helyette, ünnepek után lesz. És dicsért, hogy milyen remekül végigcsináltam. Ezt meg most pihenjem ki.

   Amikor készen voltam a nagytakarítással és feltettem az utolsó kis apróságot a helyére, végigszaladt a szemem a szobán, amely sértően üres volt.

A telefonhoz rohantam és kértem a kórházból egy öreget. Egy olyan öreget, akinek senkije sincsen és nagyon régen ott van.

Azt akartam, hogy legyn szép Karácsonya. Azt akartam, hogy nekünk is szebb legyen az ünnep.